such a shame.

Come up to meet you,
Tell you I’m sorry,
You don’t know
how lovely you are

I had to find you,
Tell you I need you,
Tell you I set you apart

Tell me your secrets,
And ask me your questions,
Aww let’s go back to the start

Runnin’ in circles,
Comin’ our tails,
Heads on the science apart

Nobody said it was easy
It’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be this hard
Aww take me back to the start

I was just guessin’,
At numbers and figures,
Pullin’ the puzzles apart

Questions of science,
Science and progress,
Do not speak as loud as my heart

Tell me you love me,
Come back to haunt me,
Oh when I rush to the start

Runnin’ in circles,
Chasin’ our tails,
Comin’ back as we are

Nobody said it was easy
Aww It’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be so hard
I’m goin’ back to the start

Gyász

Szeretem, hogy hiányzol. Annyira szeretem, hogy néha jobban esik az a mérhetetlen hiány és vágy, amitől az embernek lángol a bőre, mint tényleges jelenléted.

Mert úgy vagy jelen a nap huszonnégy órájában, hogy nem vagy jelen. A fejemben veled beszélgetek mindenről, neked mondok végtelenül hosszú monológokat és válaszolok is helyetted. Vitatkozom, veszekszem, ellentmondok. Szituációk tömkelegét játszom végig veled. Annyira bele tudom élni magam egy-egy nehezebb helyzetbe, hogy potyognak a könnyeim. Nem bánom. Jó dolog bejárni az érzelmi palotám minden szegletét, sötét folyosókat és óriási ablakokkal teli termeket, ahol hömpölyög a fény.

Már tényleg nem vagy velem. Most nem hiányzik a hiányod. Te hiányzol. Félelmetesen…

Hajnalodik...

Hajnalodik, a terasz megfürdik a nap első sugarában. Felszárad a fűről a harmat, és mint a régi fájdalom, eltűnik. Fekszel az ágyban, zöld szemed néha felvillan, újra bezárul.

Rég voltál ilyen üres és nyugodt. Könnyű vagy, akár a domboldalon a pirkadati fuvallat.

Remeg a karom, ahogy átölelsz, csönd van, egészen csönd. Időnként felébredsz és hozzám szólsz, halkabban őszi levelek suttogásánál. Csak én hallom a hangodat.

„ – Az éjjel, mikor élveztél, megint folyt a nyálad Kicsim. Csak először volt ijesztő, most már nem.”

Ezután újra alszol. Itt maradtam, egész testem reszket a félelemtől. Egyedül vagyok a ketrecben, és csontig hatol a kín. Sírni kezdek, pár tucat sós könnycsepp végiggurul az arcomon. Mozdulatlanul, némán zokogok. Bármennyire közel vagy, észrevehetetlen.

Hallgatok, és közben mindent elmondanék. Mintha titkos kincsek lennének, fájdalmat, poklot, bűnöket mutatnék.

De neked csak csodákat tudok adni, nem látod a könnyeimet, nem hallasz, mikor a padlón vergődve kiáltok. Csak csodákat tudok adni, hogy szárnyaljak, lélegezzek, hogy belül zenéljek. Megépítek neked egy pillanatot, egy emléket és elfelezem veled. Minden más csak mese, vér és őrület.

A testvérem vagy. Éles szó, ami elvágja a csendet, zuhogó tavaszi eső, örök kopogás a szívemben, homokrögök dervistánca; élet vagy, felébredés; patakból kiszedett nedves kavicsok illata, kabátszaggató szél és hóvihar és sosem múló nyár.

Reggeli

Reggel.
Hat órakor üvölt a telefonja. Én már rég fent vagyok és készülök rá, hogy üvölt a telefonja.
Felpattan, elmászik az asztalig, felkapja, lenyomja.
Visszafekszik mellém. Odagömbölyödik hozzám. Takarót kér. Azt várja, hogy simogassam. Félek, hogy visszaalszik, félek, hogy visszaalszom. Simogatom, vakargatom, bökdösöm. Kérlelem, hogy keljen fel, nehogy elkéssen. Azt mondja, hagyjál már! Vagy azt, hogy ne nyaggass már! Vagy, hogy ne buzerálj! Néha nagyon undok.
Ha szerencsém van, elsütök egy igazán jó poént és ő félálomban röhög. Ha még nagyobb szerencsém van, ez később, napközben a munkában, a villamoson vagy a közértben eszébe jut és kis mosoly van a szája szélén.
De még ott tartunk, hogy felkelés. Miután sikerül rákényszeríteni, hogy valahogy felkeljen és ideges, dacos és gőgös férfi énje túlteszi magát a szégyenérzetén, hogy én keltem fel, elkezdi a kis rituáléit. Felül, lekonyult fejjel elszív egy cigit, ha van még idő. Feláll, meginog, keresi az egyensúlyt. Serceg a bőre, ahogy vakargatja a tökeit és a fenekét. Megnyugtató.
Ezután felvesz egy alsógatyát, beletoszogatja a farkát. Morog, makog, dünnyög, nyőg és sóhajt is. A törölközőjét keresi. Artikulátlan tőmondatokat mond nekem, én nem értem. Úgy teszek, mintha érteném. Vigyorgok is hozzá. Jól van ez így, mondjad csak. Kimegy zuhanyozni, leveszi az alsógatyát.
Negyed órán belül visszajön. Zoknit és tiszta alsógatyát vesz elő a fiókból. Felveszi. Nadrágot húz. Aztán leül a matrac szélére és sóhajok közepedte felrángatja az acélbetétes fekete bakancsát. Amúgy nyár van.
Késésben van. Sürgetem, vacakol, ideges vagyok. Továbbra is bamba pofával vacakol, kurvára bosszant. Nem tudok aludni, mert itt szarakodik és még el is késik majd, vagy éppenhogy beér. Szekálom, undok. Elnézem neki, hogy ilyen önérzetes, talán szórakoztat is.
A pólóját mindig utoljára hagyja. Azt hiszi, jó felsőteste van. Időnként én is azt hiszem.
Kényelmesen elterpeszkedek a matracon és kicsit visszafogom magam és nem mutatom, hogy milyen jó most nekem itthon maradni és aludni tovább.
Bepakolja a kajáját, elteszi a cigit és a pénztárcát, átbújtatja a pólója alatt a fülhallgatóját, fél vállára veszi a hátizsákot. Még egyszer ránéz az asztalra, fél, hogy otthon hagy valamit. Még egy percig áll a szoba közepén és kihúzza magát, mint egy lövészezredes a tengeralattjáró fedélzetén. Röhögni kell.
Már csak én vagyok hátra, leteszi a hátizsákot, letérdel, finoman megcsókolja a számat és/vagy a homlokomat. Azt mondja, "Szia Baba!" és kimegy a szobából.
Senki nem horkol, lökdös, rúgdos, szuszog, nyöszörög, vagy vakarózik. Nem landol a könyöke az arcomban. Többek között ezért nem tudok tovább aludni egy percig sem.