Értetlenül állok

Udvarol, kezet csókol, virágot hoz és nem ront be rögtön a házba.
Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Meg kell tanulnom hagyni, hogy kedveskedjen, bókoljon.
Közben telnek a hetek és szépen, fokozatosan alakul az egész.
Olyan, mint a felhőkarcoló építése.
Sosem vettem részt hasonlóban. Nem tudom, hogy kell az ilyet játszani, de igyekszem.
Biztonságban érzem magam.
Akkor is értékes vagyok, ha nem sietek, nem kapkodok és nem adok oda mindent rögtön.
De ehhez le kell lassulni és az nekem munka.
Akaraterő, önuralom, tudatosság és fegyelem.
Eddig ezekre nem figyeltem, most kell.
Mégis jólesik.
Izgalmas, mert kihívás.
Egészen új élmény.
Minden cseppjét sokáig ízlelgetem.
Felnőttebbé és megfontoltabbá tesz.
Megállásra késztet és összpontosításra.
Úgy nevel, hogy magamtól akarjak több lenni.
Kell nekem.
Hogy voltam képes ilyen sokáig nélkülözni?

Boldog vagyok

Soha nem láttam, mégis csak rá gondolok.
Nem hallottam, de hiányzik a hangja.
Nem érintettem, úgy is megérint.
Az illatát sem érzem, mégis bódult vagyok.
Körülvesz az ölelése, pedig nem bújtam hozzá.
Ha alszom, vagy ha ébren álmodok, csendben és zajban is, az utcán, a metrón, az egyetemen, a fürdőkádban, a lépcsőházban, esőben, napsütésben, reggel, este, délelőtt mindig csak Ő.
Teljesen betölt.
Jó rá várakozni. Nagyon jó.

Ősz

Néha úgy, de úgy hiányzol.
Amikor száz új viccet találok ki és mások nem értik a poént.
Mikor koplalok, mikor habzsolok.
Mikor éjjel ébren nézem a plafont, mikor elalszom és felriadok.
Rágyújtok a cigarettára és elnyomom, mert nem ízlik. Jól jönne az a kölcsönslukk.
Nem telik el nap, hogy ne jutnál eszembe.
Sok emberrel találkozom és mindig megállapítom, mennyire nehéz elérni, hogy közös hullámhosszon legyünk. Sőt, azt nem lehet elérni. Vagy úgy van, vagy nincs úgy.
Bár vállonveregetnél és azt mondanád, nem haragszom.
Azt hiszem van pár kivételes és nagyon jó barátom.
Mégis bennem van az űr, amit a barátságod hiánya és a távolság hagy.
Kitöröltelek mindenhonnan, hogy lásd, következetesen kegyetlen tudok lenni önmagammal is.
Kitöröltelek majdnem mindenhonnan.
Nő a hajam.
Minden héten egyre vékonyabb vagyok.
Meghatóan gyönyörű ez az ősz. Szerelmes vagyok a vetkőző fákba, szeretem az elmúlás keserű, száraz leveleit, az avar között csörömpölő hűvös szelet. Szeretek fázni és büdös pulóveredről álmodni titokban.
Talán kicsit nevetséges vagyok, talán kicsit szánalmas.
Tudom, hogy te is éppolyan egyedül vagy néha. Még akkor is, ha van, aki törődik veled.
Pár hét múlva repülni megyek egy kis géppel.
Aztán majd magamban elmondom neked, hogy az milyen.
Két hét múlva megint utazhatok a prágai villamosaimon.
Aztán majd elmondom azt is.
Fogalmam sincs, miért jó ez.
Lehet, hogy nem is hallasz.
Lehet, hogy nem is figyelsz.
De én csak mondom és beszívom és kifújom és álmodom és élem az egészet.

furcsa

Randizom, aztán megint randizom, aztán megint. X-Y-Z-vel, gyűjtöm a tapasztalatot, a konklúziókat, a reménytelenül botorkáló hódolókat...és hát nem is tudom.
Azt hiszem cefetül magasra tettem a mércét és még szemérmes és önmegtartóztató is lettem. fúúúúj ki ez a nő??? furcsa....

füleslány

hepidéj

A fülbevalókon és a gyönyörű fordításon kívül ma ez a kép derített jókedvre. Mindent elmond a szeretetről.

kifulladásig

A nyugalmam csak álca. Jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak látszom, a környezetem gyönyörűbbnek lát, mint valaha.
Talán a szenvedésnek különleges szépsége van, a feszültség csillogása vonzza őket.
Rendkívül aktív vagyok, minden nap késő estig bent maradok a városban. Három különböző kávézóban lehet látni egyetlen délután alatt, rengeteg új filmet nézek meg és rengeteget iszom. Hatalmas távokat gyaloglok le önkívületben, és amikor felnézek és levegőért kapkodva megállok, rémülten megállapítom, hogy az előbb még a várban voltam, ez itt meg a Keleti pályaudvar. Nem fáj a lábam, nem veszem észre a kilómétereket, mint ahogy azt sem, hogy ettem, vagy ittam-e valamit.
Az éjszakákat levelezéssel és vitákkal töltöm, egyszerre akár tíz emberrel is. Persze mindenki azt hiszi, hogy egyedüli. Köpök az egészre.
Nem tudom, hogy mi kell nekem. Azt sem, hogy mi nem kell.
Nem ismerem el többé ezt a hiányt, nem viszem haza, nem fekszem le vele és nem simogatom a hátát. Takarodjon.

such a shame.

Come up to meet you,
Tell you I’m sorry,
You don’t know
how lovely you are

I had to find you,
Tell you I need you,
Tell you I set you apart

Tell me your secrets,
And ask me your questions,
Aww let’s go back to the start

Runnin’ in circles,
Comin’ our tails,
Heads on the science apart

Nobody said it was easy
It’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be this hard
Aww take me back to the start

I was just guessin’,
At numbers and figures,
Pullin’ the puzzles apart

Questions of science,
Science and progress,
Do not speak as loud as my heart

Tell me you love me,
Come back to haunt me,
Oh when I rush to the start

Runnin’ in circles,
Chasin’ our tails,
Comin’ back as we are

Nobody said it was easy
Aww It’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be so hard
I’m goin’ back to the start

Gyász

Szeretem, hogy hiányzol. Annyira szeretem, hogy néha jobban esik az a mérhetetlen hiány és vágy, amitől az embernek lángol a bőre, mint tényleges jelenléted.

Mert úgy vagy jelen a nap huszonnégy órájában, hogy nem vagy jelen. A fejemben veled beszélgetek mindenről, neked mondok végtelenül hosszú monológokat és válaszolok is helyetted. Vitatkozom, veszekszem, ellentmondok. Szituációk tömkelegét játszom végig veled. Annyira bele tudom élni magam egy-egy nehezebb helyzetbe, hogy potyognak a könnyeim. Nem bánom. Jó dolog bejárni az érzelmi palotám minden szegletét, sötét folyosókat és óriási ablakokkal teli termeket, ahol hömpölyög a fény.

Már tényleg nem vagy velem. Most nem hiányzik a hiányod. Te hiányzol. Félelmetesen…

Hajnalodik...

Hajnalodik, a terasz megfürdik a nap első sugarában. Felszárad a fűről a harmat, és mint a régi fájdalom, eltűnik. Fekszel az ágyban, zöld szemed néha felvillan, újra bezárul.

Rég voltál ilyen üres és nyugodt. Könnyű vagy, akár a domboldalon a pirkadati fuvallat.

Remeg a karom, ahogy átölelsz, csönd van, egészen csönd. Időnként felébredsz és hozzám szólsz, halkabban őszi levelek suttogásánál. Csak én hallom a hangodat.

„ – Az éjjel, mikor élveztél, megint folyt a nyálad Kicsim. Csak először volt ijesztő, most már nem.”

Ezután újra alszol. Itt maradtam, egész testem reszket a félelemtől. Egyedül vagyok a ketrecben, és csontig hatol a kín. Sírni kezdek, pár tucat sós könnycsepp végiggurul az arcomon. Mozdulatlanul, némán zokogok. Bármennyire közel vagy, észrevehetetlen.

Hallgatok, és közben mindent elmondanék. Mintha titkos kincsek lennének, fájdalmat, poklot, bűnöket mutatnék.

De neked csak csodákat tudok adni, nem látod a könnyeimet, nem hallasz, mikor a padlón vergődve kiáltok. Csak csodákat tudok adni, hogy szárnyaljak, lélegezzek, hogy belül zenéljek. Megépítek neked egy pillanatot, egy emléket és elfelezem veled. Minden más csak mese, vér és őrület.

A testvérem vagy. Éles szó, ami elvágja a csendet, zuhogó tavaszi eső, örök kopogás a szívemben, homokrögök dervistánca; élet vagy, felébredés; patakból kiszedett nedves kavicsok illata, kabátszaggató szél és hóvihar és sosem múló nyár.

Reggeli

Reggel.
Hat órakor üvölt a telefonja. Én már rég fent vagyok és készülök rá, hogy üvölt a telefonja.
Felpattan, elmászik az asztalig, felkapja, lenyomja.
Visszafekszik mellém. Odagömbölyödik hozzám. Takarót kér. Azt várja, hogy simogassam. Félek, hogy visszaalszik, félek, hogy visszaalszom. Simogatom, vakargatom, bökdösöm. Kérlelem, hogy keljen fel, nehogy elkéssen. Azt mondja, hagyjál már! Vagy azt, hogy ne nyaggass már! Vagy, hogy ne buzerálj! Néha nagyon undok.
Ha szerencsém van, elsütök egy igazán jó poént és ő félálomban röhög. Ha még nagyobb szerencsém van, ez később, napközben a munkában, a villamoson vagy a közértben eszébe jut és kis mosoly van a szája szélén.
De még ott tartunk, hogy felkelés. Miután sikerül rákényszeríteni, hogy valahogy felkeljen és ideges, dacos és gőgös férfi énje túlteszi magát a szégyenérzetén, hogy én keltem fel, elkezdi a kis rituáléit. Felül, lekonyult fejjel elszív egy cigit, ha van még idő. Feláll, meginog, keresi az egyensúlyt. Serceg a bőre, ahogy vakargatja a tökeit és a fenekét. Megnyugtató.
Ezután felvesz egy alsógatyát, beletoszogatja a farkát. Morog, makog, dünnyög, nyőg és sóhajt is. A törölközőjét keresi. Artikulátlan tőmondatokat mond nekem, én nem értem. Úgy teszek, mintha érteném. Vigyorgok is hozzá. Jól van ez így, mondjad csak. Kimegy zuhanyozni, leveszi az alsógatyát.
Negyed órán belül visszajön. Zoknit és tiszta alsógatyát vesz elő a fiókból. Felveszi. Nadrágot húz. Aztán leül a matrac szélére és sóhajok közepedte felrángatja az acélbetétes fekete bakancsát. Amúgy nyár van.
Késésben van. Sürgetem, vacakol, ideges vagyok. Továbbra is bamba pofával vacakol, kurvára bosszant. Nem tudok aludni, mert itt szarakodik és még el is késik majd, vagy éppenhogy beér. Szekálom, undok. Elnézem neki, hogy ilyen önérzetes, talán szórakoztat is.
A pólóját mindig utoljára hagyja. Azt hiszi, jó felsőteste van. Időnként én is azt hiszem.
Kényelmesen elterpeszkedek a matracon és kicsit visszafogom magam és nem mutatom, hogy milyen jó most nekem itthon maradni és aludni tovább.
Bepakolja a kajáját, elteszi a cigit és a pénztárcát, átbújtatja a pólója alatt a fülhallgatóját, fél vállára veszi a hátizsákot. Még egyszer ránéz az asztalra, fél, hogy otthon hagy valamit. Még egy percig áll a szoba közepén és kihúzza magát, mint egy lövészezredes a tengeralattjáró fedélzetén. Röhögni kell.
Már csak én vagyok hátra, leteszi a hátizsákot, letérdel, finoman megcsókolja a számat és/vagy a homlokomat. Azt mondja, "Szia Baba!" és kimegy a szobából.
Senki nem horkol, lökdös, rúgdos, szuszog, nyöszörög, vagy vakarózik. Nem landol a könyöke az arcomban. Többek között ezért nem tudok tovább aludni egy percig sem.

Aratólegényes

Amikor ujjaiddal belém nyúlsz

Nyári fény van a szemedben

Erős és tömzsi a kezed

Vaskos vagy

Kőkemény nyelved

Gyors és hegyes

Anatómiailag tanulmányozol

Engem eddig nem nyaltak ki így

Tudományos precizitással

Annak pontos rendje-módja szerint

Ráérősen eltékozolva

A kevés lopott időt

Egészen a félájult gyönyörig

Vagy amíg nem kezdem

Hajadat tépni könyörögni

Hogy tölts be

Fütyülsz rá

Megható gyermeki örömmel

Birtoklod vaginámat

És ragyog az arcod

Mint régen amikor még…

…igazából nem tudom hogyan

Sosem kezdjük el te meg én

Csak folytatunk

Valami elkezdhetetlent

Átmeneti állapot

Nem tudom mi bajom lehet

Már hazafelé elkezdődött

Nagyon féltem

Sokáig kerestem a kulcsot

Aztán a lakásban a tisztítószerek

A pisis vödör szaga

Fogatlan kiáltás

Rothadó lehelet

Zárva a szám

Kérés nélkül főzöm

Reggelihez a kávét

Nagyon sokszor

Megmosom a kezem

Pedig ma nincs kakinap

Nem kell felkelni éjjel

Üresen fehérlik az ágytál

Mégis rámcsorog

Valami levakarhatatlan

Utálom a koszt, utálom

Átizzadt ruhám

Ahogy rámtapad

És közben mindenhonnan

Folyik csöpög

Akárhogy is törlöm

A hiányod

Csütörtök

D. az Újezd és a Hellichova sarkán, a villamosmegállóhoz közel vár rá egy csütörtöki napon, pontban reggel tízkor. M. késik. Minden elhaladó villamos láttán megmozdul a gyomra, de mivel nem látja M.-et, alábbhagy a remegés. Végül balra nézve észreveszi. Kiszúrja jellegzetes járásáról, fura karlendítéséről. Mintha állandó késztetést érezne, hogy elkapjon valami láthatatlan tárgyat a levegőben. Piros pólóban van, kezében a régi, királykék, oldalt fehér csíkos melegítője, sötét, kicsit elnyűtt farmer és az elengedhetetlen, fekete napszemüveg.    D. úgy tesz, mintha észre sem venné és élvezi, hogy M. minden lépésével fokozódik az izgalma, míg végül már egész testében reszket. Amikor M. odaér, D. meglepetést színlelve felé fordul. Mindketten mosolyognak, halkan kuncognak és percekig ölelkeznek. Annyira lehetetlen a helyzet, mégis találkozhatnak és együtt tölthetik az egész napot. D. megcsókolja M. nagyon vastag, puha száját, fölötte az anyajegyet, M. visszacsókol. Újra beszívják egymás illatát annyi távol töltött nap után. Mindegy, hová mennek.    Egymásba karolva sétálnak az Újezden a Moldva irányába, aztán letérnek balra és egy hatalmas vaskapun át a Szokol számára fenntartott régi kis kőpalotába jutnak. M. itt bérel irodát új vállalkozásához. Nagy kulcscsomót vesz elő táskájából, mert az irodáig három kapun és két-három ajtón át vezet az út. A kastély közepén reneszánsz udvar, apró kavicsokkal teli, galambos szökőkúttal. Az irodához faragott korlátos, mélybarna falépcsők vezetnek. A szobában tintakék szőnyeg, olajzöld, falábú bársonykanapé és kimondottan nehéz tömörfa asztal. Fehérre meszelt falakon prágai plakátok bluetech-kel fölragasztva, a plafon sarkaiban méretes pókhálók.       M.-nek nagyon fontos D. véleménye. Tudni akarja, tetszik-e neki a hely, hogy örül-e a vállalkozásnak, hogy kivívja-e az elismerését. D.-nek valóban rokonszenves ez a többszáz éves palota, egyedi hangulatával, a hófehér fallal, sötétbarna faajtókkal-ablakokkal, de ha nem találna itt semmi kedvére valót, akkor is együtt örülne M.-mel az új vállalkozás beindításának és együtt élné át vele a kezdeti izgalmakat.    Egész napos kirándulást terveznek Prága környékére, leülnek a kanapéra és bogarásszák a térképet. Nincs semmi ötletük, de ekkorra már nyilvánvaló, hogy nem is azért jöttek fel. D. olyan vonzást érez, hogy megmerevedik az összes kis pihe és szőrszál a testén, fogai mellett összegyűlik a nyála, izzad a tenyere, libabőrös a tarkója és minden sejtjében bizsereg. Érzi, ahogy hüvelye kinyílik, felforrósodik és átnedvesedik. M.-et nézi, aztán óvatosan csókolni kezdi. M. gyengéden visszacsókol. Végtelenül lassú, kedves és óvatos minden mozdulata. Egészen nőies. D. viszont heves, lobogó, gyors, követelőző. Egészen férfias. Arrébb hajítják a térképet. D. már részeg M. szagától, soha senki másét nem szerette ennyire. Nem illat ez, hanem izzadtság és férfihormonok keveréke. Olyan szérum, amivel M. mindig kiütéses győzelmet arat és D. mindent elfelejt és megbocsájt. Vetkőztetni kezdik egymást, de előtte még M. bezárja az ajtót és behajtja a spalettákat. D. lerántja róla a pólót és mohón belefúrja arcát M. dús, sötétbarna szőrzetébe, ami a nyakától az ágyékáig végigfut a felsőtestén. Végül kinyitja M. vastag bőrövét és M. segít kigombolni a nadrágját. D. meglepődik, mert M. fanszőrzete teljesen elburjánzott. Valószínűleg hónapok óta nem volt senkivel. Ez még jobban lázba hozza, birtoklási vágya teljesen elhatalmasodik rajta. Ajkaival M. ágyéka felé közelít, M. félénk mozdulattal közelebb húzva magához, tövig a szájába nyomja ágaskodó nemi szervét. M. szája szétnyílik az élvezettől miközben nézi, ahogy D. egyre gyorsabban szopja és nyalogatja őt. D. arra gondol, hogy ha rajta múlna, többé nem lenne senki másé. M. alig érezhető, finom mozdulattal eltolja magától D.-t, hogy ő is levetkőzhessen. D. kioldja fehér, megkötős ingblúzát, aztán M. rituáléjuk szerint kikapcsolja a melltartóját. Ő az egyetlen, aki ügyetlenkedés nélkül véghezviszi a feladatot. D. megpróbálja kikötni a cipőjét, miközben M. a mellét simogatja, de úgy összecsomózza, hogy sehogy sem sikerül. M. kiköti neki, ettől szörnyen zavarba jön. Öt éves kora óta senki nem kötheti ki, vagy veheti le a cipőjét.  Amikor teljesen levetkőztek, tovább csókolóznak és M. simogatni kezdi a lába között. D. büszke rá, hogy a férfiakat mennyire felizgatja korai nedvesedése. M. tőle szokatlan, heves mozdulattal hanyatt löki a kanapén és belesiklik a hüvelyébe. Már az első mozdulatban reszket, szemét lehunyva, szorosan átöleli D.-t. Tökéletes az összhang és D. arra gondol, végre teljes harmóniában van önmagával. Szétárad benne a nyugalom, biztonság és felszabadultság érzése. M. később felül a kanapén és D. szembe vele az ölébe.  Összetapadt hassal, kézzel-lábbal a másikba kapaszkodva, egymás szemébe nézve, egymáshoz szorított szájjal szeretkeznek, éppen csak kicsit mozogva, amíg D.-t átjárja a gyönyör első hulláma, aztán egy perc múlva a második. M. ezután hátulról hatol belé és D. néhány pillanattal később érzi, ahogyan M. teste görcsbe rándul. Amikor alább hagy a beteljesülés kínja és mozdulni bír, végigsimítja D. hátát és melleit, csókokkal cirógatja nyakát és vállát. Rövid ideig még benne marad tűzforró hüvelyében, aztán szétválnak és csendben felöltöznek. Semmihez sem hasonlítható az öltözködés magányos gyásza. A ragyogás után szétfolyó üresség, mozdulatok hideg rutinja.    Később ebédelnek, aztán kisvasúttal megkerülik Prágát. Délután  a belvárosban beülnek egy kávézóba. M. megint a gyerekekről beszél és betegségéről kérdezi D.-t. Mindketten közös családra vágynak, de könnyebb a reménytelenségbe takarózni, mint kockáztatni. D. tudja, hogy betegsége árnyékot vet minden vágyára és gyorsan lezárja a gyerek-témát. Kézenfogva mennek az utcán. M. hotdogot eszik, nem lakott jól az ebéddel, D. mindkét végét leharapja. Fagyit vesznek, leülnek a parkban és összebújnak. M.-nek ötkor mennie kell, addig még tizenhét perc van. Súgdolóznak és nézik az elhaladó férfiakat és nőket. És nézik a gyerekeket is.

álmodva

félig álmodva

megszokott robottal

megyek át a kereszteződésen

az utcákon

mintha minden szilárd

tömbömet szétmorzsolnátok

átszelnek gyorsan

az élő árnyékok

félig vízbelógó levél

mélaságom

és néha hallom

amint a járda szürke

hajléktalansága zenél

Szótlanul

A szerelem többnyire kékszemű,

gyermeteg és félénk.

Csapott a válla,

járása elég bizonytalan,

vastag kabátokat hord,

mégis

mindig fázik.

Nyafog is.

De hogy hiányoljam,

szótlanul hagyja…

válogatott verseim

A Faun éji dala

Kék töviseddel

Kétezer évre

Felfeszítettél

Éjszinü fára

Várlak a dombon

Nem tünök el még

Hallod-e lombom

Vad motozását

Érzed-e vérbő

Szél zokogását

Tört levelek közt

Táncom az estben

Vár viharodra

Karmol a kérgem

Két karod, ajkad

Húsod az étkem

Hogy menekülnék

Felfele hozzád

Felszabadulnék

Nyílhegyü bimbók

Már befogadnák

Záporesődet

Ám elapadtál

Messzire tőled

Új nyaram elhagy

Fejsze ha csókol

Arcod idézem

Leslek a dombról