A nyugalmam csak álca. Jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak látszom, a környezetem gyönyörűbbnek lát, mint valaha.
Talán a szenvedésnek különleges szépsége van, a feszültség csillogása vonzza őket.
Rendkívül aktív vagyok, minden nap késő estig bent maradok a városban. Három különböző kávézóban lehet látni egyetlen délután alatt, rengeteg új filmet nézek meg és rengeteget iszom. Hatalmas távokat gyaloglok le önkívületben, és amikor felnézek és levegőért kapkodva megállok, rémülten megállapítom, hogy az előbb még a várban voltam, ez itt meg a Keleti pályaudvar. Nem fáj a lábam, nem veszem észre a kilómétereket, mint ahogy azt sem, hogy ettem, vagy ittam-e valamit.
Az éjszakákat levelezéssel és vitákkal töltöm, egyszerre akár tíz emberrel is. Persze mindenki azt hiszi, hogy egyedüli. Köpök az egészre.
Nem tudom, hogy mi kell nekem. Azt sem, hogy mi nem kell.
Nem ismerem el többé ezt a hiányt, nem viszem haza, nem fekszem le vele és nem simogatom a hátát. Takarodjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése